A legnagyobb öröm persze az, ha magyar zenekartól hall valami igazán finomat. A jövő esztendőben megjelenő Divine Damnation-lemez éppen ilyen finomság. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek!

Nem sok mindenre kapom fel a fejem mostanában, már ami a zenei ügyeket illeti. A Mastodon utolsó két lemeze ugyan még mindig zseniális annak ellenére is, hogy a korai agyonmatekozott nótaszerkezeteket elhagyva kissé kommerszebbre (akkor is leírom, ha bűnnek számít) vették a kontextust. A Machine Head legutolsó lemeze sem varázsolt el, náluk a második lemez után történt valami, s ugyan a 2007-es The Blackening még képes volt visszahozni valamit a jó öreg kilencvenes évekből, a legutolsó korongból azonban már hiányzik az a bizonyos plusz. Félreértés ne essék: Rob Flinn még mindig tudja, milyen a pengeéles hangzás, mi a tempó, és hogyan kell mintaszerűen gitározni ének mellett. Sajnos a Neurosis pihen, ugyanakkor a Lock Up vagy éppen a Today is The Day legújabb őrülete már hozott némi izgalmat. Na de nincs minden veszve, egy-két alkotás tehát még menti az évet, és ahogy volt szerencsém meghallgatni a Divine Damnation hamarosan megjelenő lemezének hanganyagát, úgy tűnik, jól indul majd az új esztendő. Legalábbis metálfronton.

Ahogy a srácok biográfiájukban is írják, a bandát főképp a skandináv dallamos death és black metál, valamint az amerikai progresszív metál inspirálta. Ez hallatszik is a zenén, de nem árulok el hétpecsétes titkot azzal, ha azt mondom: itt a hátborzongató dallamokat is sikerült úgy megkomponálni, hogy túlvilági hangulatuk mázsás súlyként nehezedik az emberre. Nagyon jó olyan bandákat hallgatni, akik tesznek az aktuális trendekre, egyszerűen vesznek egy nagy levegőt a számok előtt, és csak a végén fújják ki.

Az I'll Come Back-kel indítanak, s annak irgalmatlansága, komplexitása húzódik végig mind a hét „nótán”. A Dimmu Borgir, az At The Gates szelleme kísérti meg az embert, ugyanakkor szó sincs semmilyen „kontoll c–kontroll v” megoldásról. A dalok felépítése, olykor váratlan szerkezeti megoldásai nem hagynak kétséget a saját ízről, arról, amiről azt mondják: a srácok tudják, mit akarnak. A hangulatok, harmóniák, a brutalitás egyformán jellemzik a zenekart, amit Petrovics Szilárd semmilyen megalkuvást nem ismerő éneke tesz csak még zordabbá. Teheti is, hiszen az éppen mostanában megszűnő (rossz hír!) Embersben már „jelezte” adottságait, ugyanakkor úgy tűnik, hogy végleg kiszakadva az Embers dallamosságából most teljesedik csak ki igazán – sokak nagy örömére.

Promó a megjelenés előtt álló lemezről:

A gyönyörtől szinte fulladozva fedezi fel az ember a sok sallangbanda között az olyan zenekarokat, amelyekben még él a törekvés, hogy igen is, a hangszereket illik pontosan, precízen és a lehető legkidolgozottabban megszólaltatni. Külön fokozza az élvezetet a témák számokon belüli változatossága, a két gitár precízen kidolgozott összjátéka pedig jelzi az uralmat a hangszerek és a zene fölött is. Érdemes lesz majd megfülelni az apró kis finomságokat. Kellemes bizsergést okoznak a dobok is, hiszen Sára Norbi (aki még a Blood is Fire-ben ütötte a bőrt), az elmúlt évek alatt bámulatos fejlődésen ment keresztül. A hőskorszakban is nagyon erősen ütött, nem fukarkodott a két lábdobbal sem; jó néhány Blood is Fire koncertet láttam, volt ott energia bőven. Ám Norbi itteni teljesítménye egyenesen félelmetes. Nincs szünet, nincs „bocs, ha túl kemény vagyok” feeling, immár csak a sebesség és az őrület van. Olyan súlyos az anyag, hogy talán nem is kell mindennap meghallgatni. De heti egyszer kötelező lesz.

Mondom, figyeljünk, hallunk még róluk.